2010. február

Idén január elseje óta, azaz harminchatodik napja nem lehet szabályosan közbeszerzést kiírni Magyarországon közösségi közbeszerzési értékhatár felett.

Közösségi értékhatárról nettó 38 millió forint értékű beszerzéseknél beszélünk, de megjegyezzük, hogy a közbeszerzési törvény (Kbt.) rendelkezik az egybeszámítási szabályról, amely rendelkezés értelében kisebb értékű beszerzéseknél is előfordulhat az alábbiakban részletezett különös jelenség.

A Kbt. szerint ugyanis a kiíróknak ezen értékhatár feletti értékű eljárásokat külön jogszabályban meghatározott módon, elektronikus úton kell lefolytatniuk.

Csakhogy! Csakhogy a hivatalos iratok elektronikus kézbesítéséről és az elektronikus tértivevényről szóló 2009. évi LII. törvényben előírt, a közbeszerzési eljárásokban az ajánlatok beadásához és bontásához nélkülözhetetlen Állami Elektronikus Kézbesítési Szolgáltató (Szolgáltató) nem létezik. Nem létezik – annak ellenére, hogy az Elektronikuskormányzat-központ élén a nemzetközi informatikai szaktekintély, Baja Ferenc áll –, így a közbeszerzések szabályos lefolytatása lehetetlen.

Ezt a problémát az Igazságügyi és Rendészeti Minisztérium kodifikátorainak nem sikerült időben észlelniük. Annak ellenére sem, hogy a Kbt. iparszerűen, majdnem havi rendszerességgel került módosításra, minden bizonnyal a jogbiztonság minél nagyobb dicsőségére. Tavaly áprilistól a törvény módosításai az alábbi időpontokban léptek hatályba: 2009. június 1., 2009. július 22., 2009. október 1., 2009. november 1., 2009. november 11., 2009. november 28. – tehát volt olyan törvényváltozat, ami tíz napig volt hatályos, és novemberben egy hónapon belül háromszor is változott a Kbt. –, 2009. december 3., majd (eddig) végül 2010. január 1-je.

Koromnál fogva annak idején még tiszteletemet kellett tennem a magyar tervhivatalban,  a sok őrültség ellenére (miért , ma nincs?) is meg kell mindanom, országos szinten és a helyi adminisztrációban bizony nem akármilyen szakemberek dolgoztak a tervezés rendszerében.

Most azonban más szempontok alapján írom véleményemet. 1990-ben felszabadultunk, (legalább úgy mint 1945 április 4-én), és rá kellett jönnünk, egykori tervgazdasági “testvérünk” hatékonysága bizony köszönő viszonyban sincs az új “piaci” szövetségeseink hatékonyságával – legalábbis ami az országunk kifosztását illeti.

Kezdődött az eszetlen sok tanulmánnyal, máig sajnálom a nyugati titkos szolgálatokat és kormányzati ügynökségeket pl. a Phare program keretében hazafinanszírozott, (értsd ők saját hírszerző, tanácsadó cégeiknek fizettek) szervezett adatlopás feldolgozási kötelme miatt. Bár ilyen nyugisan és olcsón a világtörténelemben nem szereztek meg ennyi fontos műszaki, gazdasági, társadalmi (…és bizony személyi…) adatot!

Folytatódott az új tervszerű “felzárkóztatást” célzó pályázati rendszerekkel, amelyeket elnézve a képzett közgazdász már-már rosszat sejtett, valahogy az volt az érzése, ez bizony egyrészt a nyugati privatizőröket segíti, másrészt a korábbi versenyképes cégek, ágazatok (tervszerű) megroggyantását szolgálja. Ma már nem kell se képzettnek, se közgazdásznak lenni ahhoz, hogy ezzel szembenézzünk. Tervszerűen elvették piacainkat.

Aztán jöttek a nemzeti fejlesztési tervek. A sors valamilyen különös játéka folytán az EU és a Kelet-európai újsütetű politikusok szoros (értsd szoros) egyeztetésein valahogy mindig olyan célrendszerek, majd pályázati mechanizmusok alakultak ki, amelyek rendkívül hatékonyan tudták az új tagok még versenyképes rendszereit hátráltatni. Jelentős mértékben kaptunk pénzt állami betonra, semmire sem jó (tervező) állami ügynökségekre, (amelyeket már 1-2 év után nekünk kellett adóból fenntartani és finanszírozni) Nem jutott  a gazdaság versenyképességére. Magyarország átalakult, egyre nőtt  az eltartottak, és egyre csökkent a termelők létszáma. Eközben nyugati kézbe jutottak a korábbi állami monopóliumok – terszerűen. Így másodszor is segítettünk a növekedési problémákkal küzdő Nyugatnak,  a keleti jövedelmek elszívásával konszolidálták magukat. (A versenyképtelenségre költhető agyonreklámozott “támogatási források” az így elszívott források töredékét teszik csak ki…)

A priorítások (brüsszeli sugások alaján) köszönő viszonyban nem voltak a hazai gazdasági versenyképességi érdekkel – tervszerűen. Tervszerűen olyan eszetlen bürokráciát építettettek ki a pályázati rendszerben Keleten, amely többszörösen meghaladja az egykori tervhivatalokét. Tervszerűen agymosáson megy át a sok huszonéves, ne gondolkodjon, mit is csináltatnak vele, csak “boldogítsa” a szerencsétlen pályázót minél tovább. Tervszerűen visszatartják a forrásokat és tervszerűen jogtalan adatszolgáltatásokat és “bírálatokat” produkálnak. Hátha addig kivérzik a delikvens.

Az iskola rendszer “támogatása” az addig igen sikeres oktatási rendszer sok-sok kísérleten keresztüli szétverését eredményezte, az egészségügy “támogatása” pedig a 8 ezer milliárdos piac nyugati magánosítását célozza.

Az infrastruktúra támogatása véletlen folytán csak Nyugat-Kelet irányú fejlesztésekre jutott, (miközben a környzetvédelemre hivatkozva olyan műszaki előírások jönnek Brüsszelből, hogy a nyugati árút csak nyugati kamion tudja Keletre vinni. A keleti konkurenciával nem sz…znak otthon, azonnal büntetik, letiltják, betiltják, letartóztatják.)

De ne panaszkodjunk, azért egyelőre minket, bennszületteket nem tiltottak le ezen autópályákról.

A munkaerőpiac megnyitásával gyakorlatilag az elöregedett  nyugati polgárok okozta szakmunkaerő hiányt orvosolták, a versenyképes keleti melós és fiatal diplomás kinn termel jövedelmet. Sikerült harmadszor is “segítenünk” a Nyugatnak.

Bezzeg azon piacok megnyitásával nem siettek tervszerűen ahol nekünk volt előnyünk, de tervszerűen azonnal megnyittatták velünk azon piacokat amelyeken bulldózerként ronthattak be hozzánk. Öt:null

Az “Új (…) Magyarország” fejlesztési tervben ismétlődik ez a folyamat, előnyben minden ami nem versenyképes, ami nem a hozzáadottérték orientált, minden ami teherré válik egyhamar.

Egy közeli régióban pl. az állami ügynökség magára többet költött a kisvállalkozói támogatások technikai segítsége címén, mint amennyit a kisvállalkozóknak egyáltalán folyósított.  A kamarákat 2000-ben eltávolították a fejlesztési tanácsokból, azóta a minisztériumi futottakmégek és a polgármesterek minden forrást a saját (“köz”…)pályájukra irányítanak. Az eu-ban kiemelkedő (bruhaha) hazai gazdasági támogatásról pedig kiderült, azt bizony a nyugati cégek kapták 94 %-ban. A hazai kisvállalkozóknak szánt pályázati forrásokból 8 Mrd felhasználatlan maradt, 180 %-os pályázati túljelentkezésnél…és átkerült a a “köz”(…) fejezetekbe. A kisvállalkozó támogatás intenzítás – biztos ami sicher – csak 50 %, az EU többi országában 65 %.  

A több tízezres, iszonyú jól fizetett pályázati hazai bürokrácia csak Brüsszelnek akar megfelelni és vígan tesz a magyar érdekek ellen, rombolja a versenyképességünket. Folytathatnám a sort, de minek.

Anno az unió szerintem azért kezdett pájázatosdit játszani, mert ütős politikusainak és bürokratáinak halvány fogalma nem volt miképp lehet a kontinenst egyesíteni, miképp lehet az egységes paicot megteremteni. A vedd el a pénzt, és oszd (egy részét) ki másnak, hatalmat éa függést jelent. A tervgazdaságban is ez történt. Csakhogy a pótcselekvés vált uralkodóvá, és az EU valamikori schumanni eszméinek megcsúfolójává.

Nyilván mindez bekövetkezése és egymásra épülése kizárólag a véletlen műve, ha egyáltalán igaz - hiszen az igazságot a győztesek állapítják meg, a vesztesek elszenvedik.

Ne keress olvasó igazságot a fentiekben, mindez szemenszedett hazugság, hiszen a Nyugat csakis a szabadság, testvériség és egyenlőség eszméi alapján közelít hozzánk. Minden hazai közszereplő patrióta, csak hazájának él, és képes felfogni mit tesz, valamint tudatában van tettei következményeinek.

Minden más híresztelés alaptalan rágalom.

Magyarország, így szeretünk!

A gyanútlan és lelkes hazai pályázók amikor úgynevezett „soft” projekt (nem tartalmaz építést, és eszközbeszerzés tekintetében is csak esetleg irodai eszköz beszerzése valósul meg) megvalósításának támogatására írnak Új Magyarország Fejlesztési Terv keretében pályázatot, akkor szembesülnek azzal, hogy a környezeti fenntarthatóság kötelező melléklet keretében a vízfogyasztás csökkentésétől, a szennyvíz kibocsájtáson keresztül a fenntartott zöld felületek megóvásán át az újrahasznosított papírhasználatig szükséges adatokat megadni…(?!)

Mindezt pályázó becsületesen végig is gondolja, ki is tölti a szükséges adatlapot – amelyet az olvasó megóvása érdekében most nem mellékelünk (keresőben környezeti fenntarthatóság terv vagy környezeti fenntarthatóság útmutató kifejezésekre érdemes rákeresni) – majd utána igazodva a környezeti fenntarthatóság elveihez a 300-400 oldalas pályázatot 1 eredeti majd 2 másolati példányban kinyomtatja, azaz készít 3 x 400 oldalt, azt oldalszámozza és lefűzi.

Ezek után a teljes pályázati dokumentációt CD-re helyezi, amely CD-t mellékeli a pályázathoz.

Így valósítjuk meg mi a környezeti fenntarthatóságot. Magyarország (… és  az EU) – éjjá éjjá oohhh

Köszönjük megvagyunk. Tavaly nyáron változott egy sereg jogszabály, amelyek elvileg az építőipari körbetartozást hivatottak csökkenteni. Közöttük megjelent a kötelező kamarai regisztráció a szektor képviselői számára. A minisztériumnak október elejére kellett volna produkálnia azt a szoftvert, amely segítségével az egész akció on-line megoldható lett volna. Január közepén sem működött még megfelelően, és – új magyar műszó – jelentősen “visszabutították”, tehát kitöltés után ki kell nyomtatni, aláírni és a magyar postán elküldeni Budapestre. Persze a vállalkozások is megérik pénzüket, mert félév hírei úgy mentek át hallójárataikon, mint szúnyog a lepkehálón, mind január 31-én akart regisztrálni, összeomlasztva az amúgy sem minőségi rendszert.  A kamarai ügyfélszolgálatok megteltek szitkozódó vállalkozásokkal, és csak néhány gondolkodó az, ki érti, miről is szól a történet. No de nem is ez a fontos, hanem az, hogy mitől is szünne meg a körbetartozás az építőiparban? Semmi esetre sem a kötelező regisztrációtól, amely maximum a piac tisztitgatását oldhatja meg. Viszont, ha az állam kegyeskedne kifizetni, azt a becslések szerinti 5 ezer milliárdot amivel egyrészt intézményein keresztüli megrendelései révén tartozik, másrészt volna oly kedves és időben, minden vegzatúra nélkül, kifizettetné a több tízezer emberre rúgó pályázati bürokrációval a megnyert pályázati összegeket – láss csodát, megszakadna a körbetartozási lánc. Ez nem megy. Megy viszont a milliárdos PR, hogy most aztán az állam megoldja, meg odacsap, hol sanyargatni lát. És az átlagos tudatlan választópolgár megjegyzi, ez igen, most aztán megkapta a sok léhűtő adófizető vállalkozás… A bennfentesek pedig tudják, hogyan és mennyiért lehet ma közösségi beruházást elnyerni, hogyan lehet az alvállalkozók ki nem fizetésével megteremteni ennek forrását – és máris tettenértük a körbetartozás másik állami (politikai) faktorát…

Tudom, hogy e cím anakronizmus, de legalább figyelemfelkeltő. 2007-ben kezdtük el a pécsi Zsolnay szobor helyreállítását. Két okból: Egyik, pécsiként hihetetlenül zavart minket a leromló szobor körüli sok-sok politikai impotens hordó szónoklat, másrészt Zsolnay a kamara alapítója volt, és halálakor Littke elnök úr hirdette meg a kamara közgyűlésében a szobor állításáért kezdődő közadakozást. Ismételtünk, sok-sok millió forint összejött a pécsi vállalkozásoktól és polgároktól. A kamara kiemelten közhasznú szervezetként jogosult az SZJA 1 % gyűjtésére is, tehát ezt az eszközt is alkalmaztuk. Valószínűleg ezen az ágon is szép kis summa gyűlhetett össze, mert az APEH minden indoklás -és értesítés (!!!) – nélkül leszedte a kamarát a jogosultak listájáról, és nem volt hajlandó érdemben válaszolni hivatalos megkereséseinkre. Ismerve a Magyar Államot és az ő köztisztviselőit bírósághoz fordultunk. Nyertünk. Persze APEH fellebbezett, és a másodfokú fővárosi bíróság kegyeskedetett az APEH által megfogalmazott nyögve nyelős magyarázkodást ítéletté nemesíteni. Értem én, vidéki civil érdek hogy jöhet egyáltalán szóba fővárosi büdzsé érdek mellett? Na ennyit a jog előtti egyenlőségről és a magyar jogszolgáltatásról… Pesze a kamara csak e jog talaján lépkedhet tovább, demonstrációt nem szervezhet, pláne mást…így jött az Alkotmánybíróság… Eltelt 2 év…és kaptunk értesítést ügyünk állásáról! : Tisztelt kamara, értesítjük, hogy beadványukat feldolgoztuk, kérdésünk, hozzájárulnak-e ahhoz, hogy a beadvány tényét az Alkotmánybíróság honlapján megjelenítsük?… Vége. Ez nem állam. Ez nem Európa. És végképp nem jogállam.

A magyar politika elvetemültsége sok mindenben tettenérhető. Legjobban azonban a reálgazdaságban dolgozók fásultságával szimbiózisban érthető. 20 éve ebben az országban a politika nagy ívben tesz a haza versenyképességére. Nem az ellopott száz milliárdokra, nem is a multiknak átjátszott ezer milliárdokra gondolok, hanem a választásokra. A mai magyar politika szavazóbázisa a nyugdíjasokból, a hátrányos helyzetű kisebbségből és a köztisztviselők valamint közalkalmazottak családtagjaiból áll. Mindaz a társadalmi csoport szerepel benne, amely per ma nem érdekelt az ország versenyképességében, sőt az adók emelésében és az újrelosztás növelésében látja egyéni boldogulása zálogát. Persze tudja, hogy az adófizetőktől elorzott források töredéke jut csak hozzá, a többit ellopják, ill. eltékozolják – na de kit érdekel?… Ők 4, 9 millióan vannak, akik termelnek, az elsődleges adófizetők alig több, mint 700 ezren. Ön szerint lehet sikeres egy ország ilyen felállásban? …Hova rohan, legalább próbáljuk meg!!!