Kamarablog

Ez év júniusától ezért a magyar működő vállalkozásokat tartalmazó kamarai regisztrációnak a törvény szerint nyílvánosnak, ingyenesnek és elérhetőnek kell lennie.

Magyarországon igen “speciális” a hivatásrendi kamarák tagsági intézménye. Normális helyzetben az adott hivatás végzésére jogosult TERMÉSZETES SZEMÉLY az aki a megfelelő végzettséget megszerezte, a szakmai munkát elvégezve, részt véve a kötelező továbbképzéseken a hivatásrendi kamara (az adott hivatás önkormányzati szervezete) tagja lehetne. Csakhogy a hivatásrendi kamarák átvett állami feladataihoz nemigen érkezik az elvben fizetendő állami támogatás, ezért úgy rendelkeztek, hogy az adott hivatás végzésére jogosult vállalkozás is lehessen hivatásendi kamarai tag – persze magasabb tagdíj mellett, amely ellensúlyozza az állami megtakarítások terhére (nem) érkező állami támogatás kiesését… ( néhány hivatásrendi kamarában ez már a korr. netto árbevétel 2,5 %-a!!!) Ez a helyzet sok más tekintetben is jogi problémákat vet fel. Ebből az aspektusból helyzet rendezése egyértelműen a természetes személyek kamarai tagságának elrendelése lesz – az állami megtakarítások terhére folyósított biztos források mellett…

Másrészt, a kereskedelemi és iparkamara feladata – nagyon sok más téma mellett – a gazdaság egészének figyelemmel kísérése, amelybe logikusan, szektortól függetlenül, MINDEN EGYÉNI ÉS TÁRSAS VÁLLALKOZÁS beletartozik. A hivatali rend alapján a hivatásrendi vállalkozói kamarai tagok ugyanúgy teljesítik a NAV, a KSH, az önkormányzat stb. felé az adatszolgáltatási kötelmeiket, attól függetlenül, hogy hivatásrendi kamarai tagok, nem? Ezért a kereskedelemi és iparkamara közfeladatai tekintétben ugyanúgy a teljes vállalkozói kör adatszolgáltatását, (regisztrációját) rendelte el az Országgyűlés.

Harmadrészt, kérem ne felejtse el a gazdaság egészének és szektorainak elemzése, és a gazdasági törvénykezésben működő kamarai feladatok elképzelhetetlenek, ha a gazdaság jelentős részét alkotó vállalkozások “kivételek”. Ugyanúgy a szakember utánpótlás kötelező kamarai előrejelzési rendszere, az üzleti forgalom biztonságának emelése – sok más mellett – szintén elképzelhetetlen, ha nem teljeskörű a regisztráció.

Negyedrészt, ne feledje kérem, hogy a regisztráció egyik legfontosabb feladata, hogy a vállalkozások versenyképességét növeljük, vagyis számukra célzottan tudjuk a fejlődésüket szolgáló információkat, lehetőségeket eljuttatni, projektekbe bevonni őket. Függetlenül attól hogy hivatásrendi kamarai tagok, vagy sem.

Én a problémát inkább abban látom, hogy ma mi vállalkozók túlságosan sok adatszolgáltatásra vagyunk kötelezettek, én orvosi vállalkozásban vagyok érdekelt, képzelheti mennyi felé kell ilyeneket küldenünk. (Mellesleg mi is regisztrálunk most a kereskedelmi és iparkamarába.) A mostani kamarai regisztráció kapcsán is azt igyekszünk elérni, hogy már meglévő, és nem hasznosított állami adatgyűjtések rendszerét vehessük át, és innen nagyságrenddel kisebb a vállalkozói (és kamarai…) többletadminisztráció. A jelenlegi adatszolgáltatást azért rendelhették el külön, mert az állami rendszerekben nyílvántartott 1 millió magyar vállalkozás képtelen szám. Ez Baranyában agráriumon kívül 44 ezer, ebből valamilyen életjelet az elmúlt 5 évben (APEH, önkormányzat, valamilyen hatóság) csak 30 ezer körüli adott, tehát 20 ezernél nemigen lehet több, a valódi vállalkozás.

Tudom, hogy többlet adminisztráció ami történik, szerintem is másképp is meglehetett volna oldani, de remélem tudtam néhány olyan információt adni, amely alapján nem tűnik értelmetlennek a törvénymódosítás.

kötelező kamarai regisztráció

8 éves kisfiamnak beígértük a közlekedési múzeumot és az állatkertet, így hát egy augusztusi szombaton útra keltünk székes fővárosunk felé. A dugók miatt a várat mutattuk meg először, Mátyás templom, Halászbástya. Eddig minden rendben volt, de a 2000 Ft-os kávé elfogyasztása közben felfigyeltem a szomszédos asztalnál ülő külföldiek beszélgetésére. Szép, szép néhol ez a város, mégis valahogy kényelmetlenül érzik magukat… Gondoltam, izlések és pofonok. Irány a múzeum. Családi kombinált jegy, a múzeum jó, a gyerek tanul, de a repülőgépeket is látni akarja a PECSÁ-ban. Ekkor derült ki, hogy a pár ezer Ft-os belépti díjért 0 Ft-os jegyet kaptunk, és még ránk néztek gyanakodva a csarnokban. Hm. hát tanul a gyerek, vettünk ismét jegyet. Ideje ebédelni, nem volt kedvünk messzebb elmenni a városligetből, csak a PECSA leromlott környezetétől igyekeztünk némileg távolabb a szemetes, gondozatlan ligetben. Az étterem első látásra kellemes, halk zene, a víz felett elviselhető a meleg, drága, persze drága, de a jó ebéd után jöhet az állatkert. A kihozott ételek mennyisége fordítottan arányos volt 3-4 ezer Ft körüli árukkal. Ezért a pénzért pl. a cézár saláta csak két saláta levelet, és a villára alig tűzhető csirke darabot tudott. Feltettem a közel látó szemüvegemet, hátha úgy jól lakom. Fiam halkan megkérdezte, ő miért kap diétás adagot, majd hogy éhen ne maradjon az én “elegáns” porciómat is bevágta. Fizettem másfél évi kamarai minimáltagdíjat, és továbbálltunk.

Ezek után az állatkert élményeit már rezignáltan éltük meg. 6000 Ft belépő, bűz, kosz, szűk helyen tartott, becsavarodott állatok. Gyorsan végezve a kocsihoz mentünk, ahol a nap fénypontjaként bilincset találtunk a keréken. Nekem itt durrant el az agyam, és elküldtem a Demszky huszároktól kezdve a zsebre dolgozó pénztárosig a PECSÁ-ba mindenkit – szemetet szedni.

Aki ismeri az Állatkerti körutat, tudja, a déli oldalon végig ki vannak alakítva a járda szélén parkírozók. Csakhogy a Dózsa György útról kanyarodva véletlenül sem látható módon van egy megállni tilos tábla, az utca felére vonatkoztatva – nyilvánvaló külföldieknek és vidékieknek szóló csapda.

Hívtam a megadott számot, ahol a vészhelyzet központ jelentkezett be. (Gondoltam, ha most rajtam múlna, lenne is pesten vészhelyzet…) Ígérte 20 percen belül kijönnek. Nem jöttek. 35 fok, alélt gyerek, hűvös és ital kellene. Közben sorra figyelmeztetem a külföldieket a magyar betyárokra, mégis egy 6 hónapos bébivel pocsék ügy lehet a forróságban várakozni. Újrahívom a vészhelyzetet, a hölgy unottan mondta, valami baj van a közterületfelügyelőkkel, de egyszer majd jönnek.

Már éppen a rendőrséget hívtam volna, amikor 45 perces szintidővel megjelent két kigyúrt (vazze) tetkós fazon, keményen bekezdve. Láthatóan zavarta őket, hogy valahogy nem ijedtem be, és némi jogszabály ismerettel is rendelkezem. Ráadásul a nejem videóra vette az eseményeket. 12 ezer Ft a kerékbilincs, és 8 ezer Ft helyszíni bírság. Közben mellettünk szeméthegyeket dobtak el láncos orrú fiatalok, és egy néni kutyája lepisilte a közeg autóját. (Volt igazság érzete) de mindez láthatóen nem zavarta hivatalos partnereimet. Nevüket, főnöküket, felügyeleti szervük kilétét homályban tartották, annyit közöltek gúnyosan nevetve, jól szervezett üzlet ez kérem… (még jó, hogy nem hívtam ki a pesti rendőröket is.) Elbúcsuzva még igazi pesti flaszter stílusban beszóltak a vidéki tahóknak, olyan színvonalon, ami már nem is lehet sértő.

Munkám jórészt arról szól, hogy az államigazgatás egyes szerveinek túlkapásait fegyelmezzem a vállalkozások érdekében, így a bevált algoritmussal begyűjtöttem a jogszabályi hátteret, az érintett személyeket (no nem az üzletben érintetteket, bár ki tudja…) és kizárólag nevelő célzattal a nekilátok a az adófizető polgár, és a demokrácia védemének.

“Svájcba emigrált magyar tanárnő fia szájából hallottam, hogy amikor a mamát befogadta a helyi iskola, azzal tüntette ki az igazgató, hogy ő intézhette az iskola számára szükséges eszközök beszerzését. Persze bizonyítani akart, és összeállította a listát, amit izgatottan vitt a bemutatásra. Az igazgató vetett rá egy pillantást, majd elmondta, az úgy rossz, ahogy van, lehet újraírni. Az értetlen arcot látva, jóindulatúan elmagyarázta:

• Először meg kell nézni, hogy a városban gyártják-e ezt a cikket ?
• Ha igen, meg kell venni, mert az a legolcsóbb, hiszen a város lakóinak munkát biztosítunk és a későbbi minőségi problémák kizártak.
• Ha nem, meg kell nézni, hogy a tartományban készítenek-e ilyesmit, mert ez a második legolcsóbb, minőség vitára itt sem kell számítani.
• Amennyiben a tartományban nem készül, megnézzük, hogy Svájc területén előállítják-e a terméket. Ha igen, jöhet.
• Végül felmerül a kérdés: mi a teendő akkor, ha nem gyártják Svájcban ? Ekkor hátra kell dőlni és behunyt szemmel, (esetleg egy rövid szunyókálás után) pihent állapotban azon lehet elgondolkodni, hogy egyáltalán – kell nekünk ez a sz.r?!”…

A magyar városok beszerzési kapcsán érdekes a mellékelt ábra. Sajnos a legtöbb polgármester még annak örül, ha helyi termékeket (de még magyart se…) egyáltalán nem forgalmazó multi kereskedők telepednek rá városára. A Harward egyetem tanulmány alapján Amerikában is e cégszegmens egy évtized alatt elszegényítette a közepes méretű városokat, a kicsiknek nem kellet ennyit várniuk.

Mindeközben az emberek (különösen hölgyek) gondolkodását oly mértékben deformálják filmeken, Mónika show-n és társain keresztül, hogy zombiként költik pénzüket gagyira, külföldi gagyira, segélyezve ezzel Nyugat-Európát de már Kínát is.  Hiába, mi magyarok mindig híresek voltunk segítőkészségünkről. Egy zavar, mi ezt így hívjuk, – de vajon miért nevetnek ők a mi “hülyeségünkön”?

A magyar EU integráció végre benavigálta országunkat ajrópába.

Részesülünk a magas kulturából, jólétből, biztonságból, a kockás uborkából, az EU szabályokból – és az esélyegyenlőségből.  Szelektíven. Ki így, ki úgy – attól függően jó sorsa mikor sodorta az unióba, és történelmi öröksége, érdekszövetségei mire jogosítják fel: a szabályok alkotására, avagy betartására.

Besenyő, tatár, török, Trianon, Moszkva, egyszóval mi az utóbbi táborba sorolódtunk, jogunk van csendben maradni, szolidarítani, a számunkra hátrányos szabályokat 150 %-ra betartani, jogunk van megköszönni mindazt a jót, amiben a Nyugat részesít minket barbár keleti pórnépet.

Jogunk van megtanulni új magasztos emberi értékeket, jogunk van ezeket magunk által finanszírozott hivatalokkal – nyugati instrukciók alapján – magunkkal betartatni.

Jogunk van többet dolgozni, kevesebbet keresni, jogunk van a GDP 10 %-át (legálisan, s újabb 10 %-át illegálisan) a Nyugatnak átengedni, jogunk van részt venni a Nyugat háborúiban, jogunk van abban meghalni, jogunk van Nyugaton lépten nyomon hátrányos megkülönböztetést elszenvedni, de jogunk van mosolyogni hozzá.

Jogunk van közel 80 %-ban átengedni a nemzeti vagyont.

De nincs jogunk a magyar nyugdíjasnak (aki a német nyugdíj tizedéből él) olcsóbban adni a termál fürdő belépő jegyét.

Tanulj barbár, tanulj.

Az istenek világában Zeus bika képében ragadta el a neki tetsző fiatal Európát. Manapság a bikaként őrjöngő görögök kívánják el valahova nekik nem tetsző, öregedő matrónát. Anno a görög kultúra valóban meghódította az akkor ismert világ nagy részét, a szicíliai görög városoktól Indiáig a görögök voltak az akkori globalizáció vezető ereje.

De mi maradt a régi dicsőségből? Emlékszem megfejthetetlen csoda volt sokunk számára a görög jólét, hiszen ott járva alig láttunk dolgos embert, – és nem a hegyi görög falvak kávéházban pipázó férfiaira és a földeken kapáló nőkre gondolok elsősorban. A városokban kávézó köztisztviselők, sztrájkoló állami alkalmazottak, a magyar tempónál is jóval lassabb, évekig húzódó építkezések egyre unalmasabb látványa fogadta a külföldi turistákat.

Csoda, hogy éltek, – jól éltek. Mint minden bili, ez is kiborult tartalmával a szőnyegre. Ezt az ellentmondást évtizedekig amerikai forró tőkével finanszírozó görög állam, csak mérleg hamisításokkal rejthette el a valóságot a nagyvilág elől (…bár megjegyezném ezt annyira sem hiszem el, mint azt, hogy az amerikai kormány nem tudott a WTC elleni merényletről…)

A nyugat eltűrte, finanszírozta (biztosan egy kicsit vissza is szedett belőle) a görögök jólétét, csak a görögök EU támogatása 13 szorosára rúgott a magyarénak… Gyertek görög felebarátaim az euro zónába, - kuss legyen Kelet-Európa.

Amikor kitört a világválság, az egész Nyugat azt szajkózta, Úristen ezek a Kelet-európaiak bedöntik a kontinenst, olyan pocsékul teljesítenek! Láss csodát mégis mely országok produkálnak elképesztő hiányokat: Görögök, olaszok, spanyolok, portugálok. Az unió által évtizedek óta kiemelten támogatott országok. (Gondolkodjunk már el később kicsit majd az unió rendszerén, ajánlom a szovjet tervhivatalos írásunkat e blogról hozzá… http://blog.pbkik.hu/2010/02/eu-palyazat-avagy-a-szovjet-terhivatal-reinkarnacioja/ )

Mindezt úgy, hogy a fejlett nyugati országok elsősorban Kelet-Európát rabolják le poltikiai és tőkerejükre támaszkodva, hazánkból évi 5000 milliárdot kitalicskázva. Nem csoda, hogy van miből most visszahitelezni akár nekünk, akár a görgöknek. Kamatos kamattal megint csak a Nyugat jár jól, munkánk egyre nagyobb hányadából a nyugati polgár él meg nem rosszul.

Lehet, hogy mégis a görögöknek volt igazuk?  Előbb ismerték már a metodust, “ezt nektek, inkább nem dolgozunk” felkiálltással tiltakoztak az igazságtalan gazdasági világrend ellen! Kemény fiúk: 53 évesen nyugdíj, az utolsó havi bér 80 %-a a nyugdíj, átlagosan ledolgozott napi 3,2 óra munka, állami alkalmazottak 13. 14. havi bére, és kávépénze… no meg min. fél évi prémiuma. Sorolhatnánk.

Mi másképp csináltuk, amikor a kilopott pénzek visszahitelezése kapcsán elviselhetetlen adóssághegyek tornyosultak, négyévente jöttek a megszorítások, facsartunk egyet a dolgozó népen. A megszorításokból származó bevételek pedig ugye a dolgok rendje szerint legalább fele részben Nyugatra áramoltak. Nem állítom, hogy csak ez az oka nyomorunknak, a hazai, politikai elit szimbiózisban pusztította az országot a nyugati (finánc és kereskedelmi és állami monopolhelyzeteket megszerző) tőkével, de állítom a problémák 90 %-a a Nyugat “demoktarikus, az egyenlőségre, testvériségre” épülő rendszerére vezethető vissza. (Elfelejtették megmondani, ők mindig egyenlőbbek lesznek.)

A görög probléma évtizedes probléma, nagyon úgy tűnik azért lett ekkora hiszti körülötte, mert a nemzetközi pénzvilág, most éppen így juthat egy kis extraprofithoz. Csakhogy mélyen tisztelt uraim, mindez virtuális világ, és minden ilyen akció a Föld gazdaságát és a civilizációt löki a káosz és az anarchia felé. A most realizált virtuális vagyon csak az a része élvezhető, amelyet maguk most luxus fogyasztásra költenek, a többi, a kirobbanó háborúkkal, járványokkal,a nemzetállamok a közigazgatás, az egészségügy összeomlásával semmivé lesz, maguk is oda kerülnek, ahova áldozataik.

A milliárdokért elkészített elektronikus kormányzati portálok, elképzelésem szerint azért jöttek létre, hogy megkönnyítsék az előzőleg körülményes, lassú hatósági ügyintézést. Tévedtem!

Az egyéni vállalkozói igazolvány telephely megszűnés miatti módosítása, cseréje a kövekezőképpen zajlik: 

•  Az Ügyfélkapun keresztül megpróbáltam elintézni a dolgot. Bármit tettem, a pécsi okmányiroda időpontfoglalási linkjére irányított a rendszer, ahol 4 hétre egy adott napon 14-16 óráig jelzett szabad időpontot, ezért bementem az okmányirodába, remélve talán személyesen előbbre jutok. Tudva, hogy 15 napon belül be kell jelentenem a változást.
•  A recepción megtudtam, valamit rosszul csinálok, mivel nem használom nap mint nap az ügyfélkaput, ez elfogadható magyarázat lett volna. Azonban a recepciós hölgyet elbizonytalaníthattam, mert felemelte a telefont és megkérdezett egy nálánál tájékozottabb embert. Ki is derítették, hogy nem az Ügyfélkapun kell ám ezt intézni, hanem a www.nyilvantarto.hu -n.
•  És most jön a szép, ezen az oldalon keresztül eljutsz egy APEH linkre, ahonnan le kell tölteni egy segédprogramot, majd ki kell választani melyik okmányiroda hatáskörébe tartozik az ügyed, ezt követően le kell tölteni a megfelelő dokumentumot, amit az előzőleg installált programban meg kell nyitni, majd kitölteni és az ügyfélkapun bejelentkezve feltölteni.
•  És a legszebb. Itt megtudom, hogy az ügyintézés díja 3.000 Ft, a régi vállalkozói igazolványt le kell adnom, természetesen csekket az okmányirodában adnak, a régi igazolványt pedig szintén ott kell leadnom. Tehát újra bemehetek, mert ezt ott előzőleg elfelejtették velem közölni. De akkor minek is fizetek 3.000 ft-ot? Hiszen mindez két munkanapomba (betegek várhatnak, ugye?) és 3/4 óra gép előtt ülésembe került. Ja, és a csúcs: persze valamennyi hatósági engedélyem esetében  (nekem ez 5) az új igazolvány azonosítóját minden hatóságnak nekem jkell jelenteni, persze nem kis pénz társaságában!!! Könyörgöm, mi a frász az az Ügyfélkapu, és miért nem ismerik egymást a hatóságok, Inkább egyszer vállalom és bemutatom Őket egymásnak!

  Üdvözlöm Bandusztániában!

orvos vállalkozó

Megjelenik egy pályázati kiírás, jelesül egy Dél-dunántúli operatív program keretében. Megjelenik február végén…  és március 31-i beadást tesz kötelezővé.

Pályázatot az elektronikusan kitölthető ún. kitöltő program segítségével kell elkészíteni. A kitöltő program március 31-én még sehol.  A pályázati határidő lejár, csak az tud pályázni aki csal-lop-hazudik, merthogy a minimális peremfeltétel, azaz a beadhatóság alapfeltétele hiányzik.

Április másodikán megjelenik a közlemény, miszerint árpilis 30-ra módosult a határidő. Két nappal a lejárt határidő után szíveskednek közölni az információt.

Pályázó nem tudja, melyik ujjába harapjon. Nevessen, avagy sírjon. Most dolgozik tovább, készíti a pályázati anyagot és bízik a pártatlan szakmai bírálatban. Jól teszi?

Április 1-től – és ez nem tréfa – torzóként, de működik az M6-os autópálya. Az ember élete olyan rövid, hogy néha érdemes számot vetni azzal, mit akart elérni, és abból mi valósult meg.

1997 június 23-25 között zajlott Helsinkiben a Harmadik Összeurópai Közlekedési Konferencia, amelyen a közlekedési miniszterek között komoly vita alakult ki a kontinens Észal-Dél irányú közlekedési korridorjairól. A vita lényege az volt, a nyugati országok minél nyugatabbra, a keleteik pedig saját területükön szerették volna látni a hiányzó közlekedési kapcsolatokat. Persze, komoly érdekek mozogtak, a Nyugat a szokásos szolidáris hozzáállásával kizárólag árucikkeinek keleti exportját segítő folyosókat támogatta, míg a keleti országok – azóta sem volt ilyen egyetértés – az egymásközti, alig 2-3 %-os külkereskedelmi forgalmuk növekedését, és a szovjet abszolut függést felváltó nyugati abszolut függést szerették volna oldani – egy kicsit…

A konferencián végül is a Gdansk-Lodz-Pozsony-Budapest-Pécs-Szarajevó-Ploce nyomvonal győzött, összekötve a Keleti tengert az Adriával. Ennek Budapesttől kezdődő szakaszát nevezték el V/C korridornak, amely a Kijev-Trieszt V. főkorridor leágazása. (V/B a Rijekai leágazás)

Érdekes módon a konferencia kishazánkban vajmi kevés visszhangot váltott ki, persze az akkori közéletben alap priorítás volt értékeink, tudásunk szívós nyugati irányú kiárusítása, politikusaink rosszul érezték magukat ha eltelt egy hónap alázatoskodó vizit nélkül valamely úniós országban. Úgy féltünk az oroszoktól, hogy beleszaladtunk a nyugat kar(d)jába…

Vissza a témához: A Pécs-Baranyai Kereskedelmi és Iparkamara hozzájutott a dokumentációhoz, és horvát partnereivel folytatott tárgyalásain is előkerült a korridor, amely miatt azonnal kezdeményezett a térség országgyűlési képviselői és az illetékes tárca felé, hogy e döntés – no persze a végrehajtása – óriási segítséget adna a folyamatosan negatív kormányzati döntéseket, és a délszláv háborút elszenvedő régiónak, bekapcsolva hazánk jelentős térségeit a nemzetközi vérkeringésbe. Nem sok visszhangra találtunk, két képviselő, Wekler Ferenc és Szili Katalin viszont azonnal az ügy mellé állt.

Ezzel párhuzamosan a kamara megszervezte a Duna-Dráva-Száva Eurorégiót, amelyben a magyar, horvát és bosnyák megyék, zsupánságok, kantonok, az érintett nagyvárosok Pécstől Tuzláig, számos kisebb településsel együtt, valamint a térség kereskedelmi és iparkamarái vállaltak alapító szerepet. Az eurórégió központi témájává az V/C korridort, illetve annak gazdasági hasznosítását tették. Rengeteg kezdeményezés, egyetemi, tudományos munka, gazdasági, civil és önkormányzati kapcsolat, projekt jött létre ennek következtében az elmúlt évtizedben.

No de térjünk vissza az M6-oshoz. 1998. február 22-én Szekszárdon az érintett magyar polgármesterek önkormányzati társulást hoztak létre az M6-os megépítésének elérésére, majd 1998. február 25-én ugyancsak Szekszárdon Duna Híd konferenciát szerveztünk.

(Kevesen tudják, de 1907-ben épült az utolsó nem fővárosi Duna híd, és ebben az időszakban katasztrofális, akár 2-3 órába tellő volt a leromlott dunaföldvári, és bajai hídon az átkelés. Higi elnök úr kezdeményezésére, a kamaránk szervezésében a földvári hídon a Dél-Dunántúl és Dél-Alföld polgármesterei, kamarai elnökei hordót gurítottak át, a nem létező vidéki Duna hidak virtuális avatására. Milyen Magyarország? Ez keserű-humoros akció érte el végre a fővárosi politika ingerküszöbét, elkezdődtek a híd tervezések…)

 1998 március 4-én a jogi lehetőséggel élve, megalakult az M6-os és M56-os Út és Környezete Regionális Területfejlesztési Tanács, amelyen a fejlesztési tanács elnökének dr. Wekler Ferencet, társelnökének dr. Jánosi Györgyöt, alelnökének dr. Síkfői Tamást választották. Eindult a lobbi és a szakmai munka is.

1998. március 30-án Lotz Károly közlekedési miniszter arról tájékoztatta már a tanácsot, hogy elindítja az M6-os fejlesztését, a helsinki döntésnek megfelelően.

1998. április 3-án már Lotz Károly és Zeljko Luzavec miniszterek Mohácson együttműködési megállapodást írtak alá a tervezés összehangolásáról és a határmetszési pontról.

1998. május 3-án megjelent az M6-os megépítésével foglalkozó első tanulmány, majd a kormányváltást követően,

1998. szeptember 23-án Budapesten Katona Kálmán miniszter tájékoztatta a tanács vezetőit arról, hogy rendelkezésre állnak a fejlesztés forrásai.

1999. január 29-én Pakson a Váti, a FŐMTERV és az UNITEF szakértői a  fejlesztési tanácsülésen ismertették az M6-os hatástanulmányait.

1999. január 19-én Rácalmáson megállapodtak a nyomvonal menti érintett országgyűlési képviselők a lobbi összehangolásában.

1999. február 23-án Eszéken zajlott a minisztériumi és fejlesztési tanácsi vezetők részvételvel a határmentszési pont konkrét kijelölése.

A fordulat:

1999. március 11-én Budapesten bejelentik, az M6-os lekerült a napirendről…

1999.  március 23-án országgyűlési interpelláció nyomán a miniszter megígéri, felülvizsgálják a negatív döntést.

1999. április 26-i kormányülésen elfogadják a 10 éves gyorsforgalmi úthálózat fejlesztési programot, amelyben ismét szerepel az M6-os.

1999. június 23-án Pécsett nemzetközi konferenciát szervezett az M6-os fejlesztési tanács, és az eurorégió az V/C korridor fejlesztések összehangolására.

1999. októberében a Parlament elfogadta a területfejlesztési törvény módosítását, amely következtében a regionális fejlesztési tanácsokból száműzték a gazdasági érdekeket képviselő kamarai delegáltakat, őket minisztériumi delegáltként fellépő helyi pártkatonák foglalták el, – és megszüntették a programfejlesztési tanács intéményét…

1999. decemberében elkészült a Kopint-Datorg tanulmánya, amely a térség lakosságának és vállalkozóinak véleményét mérte fel az M6-os fejlesztésével kapcsolatban.

2000. január 1-én hivatalosan is megszünt a fejlesztési tanács, Pécsett.

Nyílván csak kiragadni tudom jegyzeteimből és a megmaradt dokumentációkból a lényeget, tény, katartikus élmény volt szervezni, megélni azt a sokrétű összefogást, amely elindította a Dél-Dunántúl számára oly fontos közlekedési fejlesztést. Elértünk odáig, hogy meghatározásra került a nyomvonal, és megkezdődött a kiviteli tervek elkészítése. A fővárosi hatalom másképp döntött, és ez sokba, nagyon sokba került a régiónak. Nem baj, ha emlékezetünket – egy pillanatra megállva a munkában –  néha meghosszabbítjuk az írásos dokumentációk átlapozásával – míg az M6-os avatásán a meghívottak ünnepelnek. (sajtó meghívó mellékelve)khem_meghívó_M6_M60_20100329 (5)

Kik is dolgoztak anno?

• Az összes érintett megyei területfejlesztési tanács,
• 9 minisztérium szakértői, vezetői,
• valamennyi érintett megyei kereskedelmi és iparkamara
• önkormányzati fejlesztési társulások vezetői a nyomvonal mentén

A mai napig szervezőként és egyszerű polgárként is hálás vagyok az M6-os megépítését elérő szakembereknek, önkormányzatoknak, polgármestereknek, kamarai vezetőknek, sőt még a politikusoknak is, azért a kemény 3 évért. Nélkülü(n)k nem lett volna M6 2010-ben…

Múlt héten hoztuk nyilvánosságra a vállalkozók kitöltött kérdőívei alapján a gazdálkodók véleményét a hatósági gyakorlatról.

http://www.pbkik.hu/index.php?id=14123

A hatóságok viszonylag gyorsan kifejezték „egyetértésüket” az értékeléssel.

A legjobban szereplő munkaügyi központ, egy konferencián prezentálta a kamarai felmérés rá vonatkozó részét, levonva a tanulságokat, míg a legrosszabbul szereplő munkaügyi felügyelet a hétvégi kamarai közreműködésű turizmus vásárt ellenőrizte mindhárom napon, az Apeh-hel együtt.

Bár a fellépésük normális volt, adott az idegenforgalmi vásárnak némi magyar egzotikumot a folyamatos ellenőrzés okozta fennakadás – nem mindegy, hogy a drága standon az ügyfelekkel, vagy az ellenőrökkel kell foglalkozni 3 napon keresztül– a meghökkent ügyfelek csodálkozása közepette.

Eltekintve néhány büntetéstől, csak a vásár életében okoztak zökkenőket, de egy olyan országban ahol a gazdaság, az üzlet, a versenyképesség, a jólét, az életminőség nem áll az állam célrendszerében, végül is semmi szokatlanról nem adhatunk számot.

(Az egyik Apeh ellenőr vásárlása után úgy futott el a letépett nyugta elől, mint a nyúl, ha farkast lát, majd visszatérve a büntetés indoka az volt, miért nem kiabált a szerencsétlen kereskedő utána… (Miért, miért? Mert jó nevelt azért!) „Jó hír”, a 100 ezres büntetés miatt a kereskedő rögtön megtanult kiabálni, elfeledve neveltetését…Tanulság?)

Nehéz nem felfedezni az összefüggéseket, úgy gondolom mindenki igazolta a bizonyítványban szereplő érdemjegyét.

Köszönjük.

Történt egyszer, hogy Egyszeri Lány nagyot gondolt, és vásárolt egy személygépjárművet. A gépjármú újszerű állapotú, kevés benne a kilométer, tiszta, és még sorolhatnám az előnyeit, ám nem erről szól a történet.

Az adásvételi szerződés aláírása egy tetszőleges hónap 2. napján rendben lezajlott, a papírok átadása már éppen lezárult volna, amikor is Egyszeri Lány kérdezett egy merészet: hát a törzskönyv? Az eladó – jóhiszemű, kedves idősödő hölgy – nem igazán tudta, hová is tette, amikor annak idején megvásárolta. Kereste is két napig, ám nem lett meg. Veszélyes dolog ez a tavaszi nagytakarítás! Sebaj, el kell menni a területi okmányirodába, ahol is felveszik a jegyzőkönyvet a törzskönyv megsemmisüléséről/eltűntéről. Ez így is történt, tetszőleges hónap 5. napján. A történet ezzel véget is érhetne

…De nem ér, mert a törzskönyvet arra felé köröztetni kell, ami csak  egy hét elteltével jelent meg a Magyar Közlönyben. (Én nem tudom, mert sosem voltam törzskönyv, pláne nem elveszett, de abban biztos vagyok, ha az lennék, nem a Magyar Közlönyt olvasgatnám, hogy keresnek-e.) A körözés pedig 15 napig tart. Aztán lehet csak átíratni az autót. Miután három hétig az ő szabályaik szerint játszottál, és türelmesen vártál, azt is hihetnéd, hogy akkor most visszatért minden a rendes medrébe, és van 15 napod elintézni az egészet. De hogy mekkorát tévedsz! Mert persze jön a levél az okmányirodáról, amiben tájékoztatnak, hogy mikor jár le a körözés, továbbá arról, hogy a lejárattól számítva 3 egész munkanap rendelkezésedre áll, hogy elintézd a dolgot. Nem 15, de nem ám! Mindössze 3. Különben – mert az okmányiroda, és a rendszer nem ismeri ám a tréfát – kivonják az autót a forgalomból! Zseniális! Ha pedig te éppen nem tudod átvenni a levelet a határidő előtt (mert például külföldön vagy, rosszabb esetben kórházban, vagy akárhol, vagy csak éppen nem tudsz elszabadulni a munkahelyedről), akkor bumm!

Na, Egyszeri Lány ezek ismeretében, és ennek megfelelő lelkiállapotban fáradt be az okmányirodára. Mindenre fel volt készülve. Arra, hogy kiabálni kell, arra, hogy asztalt borogat, szóval mindenre. Az ügyintéző azonban kellemes csalódást okozott. Kedves volt, és segítőkész, és nyugodt maradt. Egyszeri Lány ekkor döbbent rá, hogy nem az emberekkel van a baj, hanem a rendszerrel.